Olen Suomessa!

Hei!

Megérkeztem Finnországba! Már az első pár óra is igazán kalandosra sikerült, de kezdjük szépen az elején, ne rohanjunk fejjel a falnak!

Reggel jó korán érkeztünk a reptérre. A nagy bőröndöket szerencsére hamar leadtuk, a biztonsági ellenőrzésnél meg elsőbbségi ellenőrzést kértünk, így az is gyorsan haladt (más kérdés, hogy mivel az előtte haladónak besípolt a kapu, én meg még azelőtt elindultam, hogy a sípolás abbamaradt, gyorsan ellenőrizték a zsebeimet,  de mivel semmi nem volt bennük, nem tartottak fel különösebben). Gyorsan feljutottunk a repülőre, és leültünk a negyedik sorban.

Budapestről kis késéssel indultunk Turkuba. Természetesen, mivel először repültem, nem tudtam ellenállni annak, hogy amíg lehetett fényképezzek. Csak a sűrű felhők vetettek végül gátat annak, hogy vagy száz felhős képet készítsek, ugyanis repülési magasságban már nem nagyon látszott más, csak az egybefüggő felhőréteg alattunk, felette meg a nagy kékség.

De ne csak beszéljek a képekről, hanem inkább beszéljenek a képek helyettem.

Íme: a felszállás.

Ez a kép már akkor készült, amikor megkezdtük az ereszkedést, de még csak a felhők látszanak.

A felhők alá érve rögtön a finn szigetvilág tárult a szemünk elé.

Annyi erdőt, mint ma még sohasem láttam. Úgy értem, szerintem Magyarországon összesen nincs annyi erdő, mint amit a repülőből leszállás közben, és később a vonat ablakából láttunk.

Turkuba is egy kis késéssel érkeztünk, de gond nélkül elértük a vonatot. Mivel kilencen ugyanabba az irányba akartunk menni, még csoportos jegyet is tudtunk venni, ami így olcsóbban kijött. Az állomáson képes voltam ellenállni annak a kísértésnek, hogy lecsapjak az első finn nyelvű könyvre, amit láttam, de csak azért, mert az állomásra menet a téglákból kirakott úton összetört a bőröndöm kereke. Úgy értem, teljesen ripityára tört, valahogy így:

Mindenesetre felszálltam vele a vonatra, és elindultunk Jyväskylä felé. Amikor... azt hiszem Tamperénél megfordult a vonat, egy kicsit meglepődtünk, de aztán rájöttünk, hogy nem ugyanarra megyünk tovább, mint ahonnan jöttünk. Természetesen már a vonat ablakából is a tavakat fényképeztem.

Bár általában megfeledkezek arról, hogy ha én fényképezek, akkor rólam nincsenek képek, ezúttal nem ment ki teljesen a fejemből a dolog: még a vonaton csináltattam egy képet Zsaniról meg rólam, hogy ilyen is legyen.

 A hosszú... nagyon hosszú út végén már alig vártuk, hogy leszálljunk a vonatról. Az állomáson a tutorunk, Marjukka várt minket. Rögtön lecsaptunk a lehetőségre, hogy meg ebédeljünk... vagyis vacsorázzunk az állomáson a Hesburgerben. Miután a harmadik tutorált lány, Anita is megérkezett, elindultunk busszal a kollégium felé. Ott gyorsan lepakoltunk, hogy még elmenjünk vásárolni holnap reggelire.

A bevásárlás után szerencsére hamar lett internetem is (pedig azt írták, hogy az elkövetkező két napban lesz, és én már teljesen fel voltam készülve arra, hogy csak a második nap estéjén lesz először lehetőségem arra, hogy elkészítsem az első finnországi bejegyzésemet). Még szerencse, hogy így történt, mert már kezdtem idegeskedni a kulcsom miatt, ami simán beleragadt a zárba. Szerencsére végül megoldódott a dolog, így be tudom majd zárni az ajtót.

Azóta már kipakoltam, beágyaztam, hamarosan meg megyek lefeküdni, mert hihetetlenül fárasztó volt ez a mai nap.

Már csak azzal kellene kezdeni valamit,  hogy egyszerre jutnak eszembe finnül meg angolul a mondatok... de  ezzel a problémával majd csak holnap vagyok hajlandó foglalkozni.

Most megyek is, mert holnap sem lesz rövid napom.