Ott tartottam, hogy megérkeztem, és könnyen érthető módon beestem az ágyba. Igazából a 31-ém nagyjából ezzel telt. Na jó, közben néha felkeltem, hogy folytassam a lakáskeresést, de alapvetően nem csináltam semmit.
Az elsejém elég izgalmas volt. Talán nem annyira izgalmas, mint egy elsősnek az iskolakezdés, de azért eléggé ahhoz, hogy legyen miről beszélnem. Szóval hétfőn nem volt még hivatalos dolgom, nem kellett bemennem az egyetemre, nem kellett semmit sem intézni. Ezért be mertem vállalni, hogy délután ötkor megnézzek egy albérletet egy olyan környéken, amit nem ismerek. Jó korán elindultam Laajavuoriból, mert gyakorlatilag a világ végén van, és nyilván nem akartam elkésni. Szóval már fél háromkor összeszedelőzködtem, és elindultam. És mentem. És mentem. És mentem. És mentem.
És mentem.
Lehet már érezni a távolságot? Nem? Akkor még folytatom. És mentem.
Na jó, közben azért láttam dolgokat. Az épületek, amelyeket tavaly kezdtek építeni, már használatba is vannak véve. Kortepohjában nagyon sok új házat kezdtek el most is.
A városközpontba érve kezdődött a buli. Volt nálam egy térkép a telefonomon, hogy megtaláljam az utcát, ahová mennem kellett, de nem sokat segített. Úgy értem, még ha tudnék is térképet olvasni, itt nincs minden házra kiírva, hogy hol vagyok. Amikor megtaláltam a környéket, még akkor sem tudtam, pontosan merre van az arra, arról meg még kevesebb fogalmam volt, hogy hol van az amarra. Találtam egy kis parkot, ami a hely közelében volt. Nem is tudom,hányszor jártam körbe. Végül kínomban már le is fényképeztem a szökőkutat.
Négy után már kezdtem ideges lenni. Folyamatosan kérdezgettem az embereket, akik nagyjából annyira voltak biztosak az irányban, mint én, szóval leragadtam az úti célomtól nagyjából két utcányira, sőt, volt, hogy egy utcányira battyogtam el, de véletlenül sem fordultam volna a helyes irányba. A jobban felismerhető helyekre gyakrabban visszatértem, remélve, hogy valaki észreveszi, mennyire szerencsétlenül keresgélek, és megszán.
Csodák csodájára volt valaki, aki tudta az utat, és amúgy is arra ment, szóval megmutatta, merre van az arra. Na, így már megtaláltam a helyet, méghozzá húsz perccel a megbeszélt idő előtt. Na, nagyjából ekkor jöttem rá, hogy reggel óta nem ettem egy falatot se, így gyorsan bementem a következő sarkon lévő R-kioskba, és vettem egy dobozos áfonyalevest... vagy mit. Amikor legutóbb itt voltam, nem kóstoltam semmi ilyesmit, szóval most megtettem. Nem volt rossz, arra elég, hogy legyen valami a gyomromban, így ki is bírtam hazáig. Arról nem is beszélve, hogy vettem Susut is. Ilyet sem kóstoltam korábban, de amikor megláttam, hogy egy euróra van leárazva, és rizses csoki, nem hagytam ott. És milyen jól tettem! Mert finom. Nagyon finom. Karamellel van töltve a kis rizses csoki falatka. Legközelebb ilyet is viszek haza.
Mindenesetre ötkor megnéztem a lakást. Két problémám volt vele: 15-től lehetett volna költözni, és a szerződést májusig kellett volna aláírni. Szeretnék visszajönni, de ez azért még nem olyan biztos. Hogy szabadulnék meg tőle, amikor a mostani albérlőnek se megy? Merthogy nekem kellene valakit a helyemre keresni. Szóval nem. A hely nem nekem való. Nekem olyan hely kell, ahová rögtön beköltözhetek.
Hazafele megint gyalogoltam, de már nagyjából térdig lejártam a lábamat. Azért még a K-marketbe beugrottam egy kész levesért, hogy valami forrót is egyek. Beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam a konyhát az ideiglenes szálláson, ahol aztán meg tudtam melegíteni.
Még beszélgettem egy kicsit az új szobatárssal, aki szintén szállást keres. Úgy látszik, nem csak én nem találtam szállást olyan könnyen. Holnap írok a tájékoztató első napjáról és a piknikről. Éjt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése